A Hold Sötét Oldala - 1. fejezet *FRISSÍTVE*

wááá. már most izgulok. és várom a folytatást
nemrég elkezdtem én is írni egy fanfiction-t, de még finomítgatok rajta egy keveset...vagy többet

WOW izgi.

Nagyon tetszik! Nagyon várom a folytatást!

1. fejezet – Feltámadás

Állok a kocsim mellett és csak turkálok a táskámban, keresve a kulcsot. Csupán a jól megszokott mozdulataimra támaszkodhatok, mert az agyam teljesen máshol jár. Kezembe akad minden, ami csak egy női táskában elképzelhető – a hasznosnak vélt dolgoktól a teljesen oda nem illőkig minden. Az ujjaim végigsiklanak tollakon, papírlapokon, rúzsokon, zsebkendőn és még ki tudja, mi mindenen. Már épp azon vagyok, hogy a táskám teljes tartalmát az utca kellős közepére borítom, amikor végre kezembe simul a hideg fém.
Kirángatom a kulcscsomót a táskámból és a kocsi ajtajánál babrálok. Átfut az agyamon, hogy biztos úgy nézek ki, mint valami őrült megszállott, aki a lakáskulcsával akarja mindenáron kinyitni a kocsiját.
Nagy nehezen kinyitom az ajtót, bevágódom az ülésre. Rövid küzdelem után előadom ugyanazt a színjátékot a kocsi indításánál. Érzem, ahogy remeg a kezem. Kifarolok a parkolóhelyről, száguldok az utcákon. Áthajtok piroson, stop táblánál, mit sem érdekel, hogy meglát-e egy rendőr. Ha meg is látna, egy hadsereg kéne, hogy megállítsanak.
A főúton száguldok, mint egy eszelős, majdnem elütök egy arra kóricáló csirkét. Szegény madár. Az egyébként két órás utat ezúttal sikerül egy óra alatt megtennem, de időnként keresztülnyomtam volna a padlón a gázpedált. Lefékezek a Talon előtt, mit sem törődve a szabályos parkolással, a kocsi bezárásával, csak rohanok. Feltépem az ajtót, rohanok fel a lépcsőkön, közben majdnem orra bukom, kivágom az ajtót, és a legrosszabb rémálmom fogad: a teljes sötétség. Chloe nincs itthon. Hogy fogom így megtalálni Clark-ot?

***************************************************

Ülök a padlón, körülöttem zúgnak a gépek, pislognak a ledek. Én viszont egyiket sem látom. Csak a rádió piros pöttyét bámulom. Pontosabban annak hiányát. Időnként úgy látom, egy pillanatra felvillan, a számhoz emelem a készüléket, lenyomom a gombot és csak mondom: „Oliver. Oliver. Oliver!”. De válasz nem érkezik, ezért fogom tovább a rádiót és csak figyelem azt a pici lámpát a rádió sarkán. Fogalmam sincs mennyi idő telt el. Nem is érdekel. Csak ülök és várok.

****************************************************

Hol lehet? Hol lehet éjnek évadján? Miért nincs itt, amikor a legnagyobb szükségem van rá? Újabb kutatás után sikerül előhalásznom a telefonom és már hívom is Chloe-t, hogy azonnal iderendeljem. Hogy jöjjön ide azonnal és mondja meg, hol van Clark.
A telefon csak csörög, csak csörög és csörög. Végül meghallom a hangposta bejelentkezését. Nem hagyok üzenetet, tárcsázok megint. Hallom a hívás hangját, végül megint bekapcsol a hangposta. Újra és újra hívom és újra és újra bekapcsol a hangposta. Szívem szerint a falhoz vágnám a telefonom, hangosan toporzékolva. De nyugalomra intem magam, hiszen ezzel nem megyek semmire.
Gondolkodom. Kit hívjak fel? Ki tudna segíteni? Mrs. Kent-et? Nem. Biztos fogalma sincs, hol keressem a fiát ebben a pillanatban. Betelefonáljak a Daily Planet-be? Annak mi értelme volna? Hirtelen elönt a felismerés ismerős hulláma. Oliver. Ő biztos tudja. Tárcsázok, de megint csak ugyanaz: csörög, csörög és csörög a telefon, majd hangposta. Többször próbálom hívni, semmi. Megint megpróbálom Chloe-t, semmi. Gondolom, jobb dolguk is van, mint engem pesztrálni telefonon az éjszaka kellős közepén.
Érzem, hogy a félelem összeszorítja a szívem. Hogy fogom most megtalálni, hogy fogok neki segíteni? És végül, mi lesz velem, ha valami történik vele? Lassan leereszkedek a kanapéra, bámulom a telefont és csak várok, hátha megszólal. Közben érzem, ahogy a félelem még inkább beleeszi magát a szívembe.

***************************************************

Csak bámulom azt a kis fekete pontot, azért imádkozva, hogy változzon pirosra. Hallom, ahogy a telefonom az asztalon rezeg, újra és újra, de nem érdekel. Bárki is hív, nem lehet annyira fontos, hogy egy pillanatra is szem elől tévesszem azt kis fekete pontot. A telefon rezeg és rezeg, majd hirtelen elhallgat. Én pedig csak ülök a padlón és bámulom ezt a hülye rádiót.
Hirtelen eszembe villan valami. Az értékes perceket azzal vesztegetem, hogy egy ősrégi technológiában van minden reményem, amikor itt van nekem az új műhold, az Őrtorony új műholdja, ami segíthet nekem megtalálni őt.
Friss erővel felugrom és már rohanok is a konzolpulthoz, hogy ujjaim végigszáguldjanak a billentyűzeten, betáplálva a parancsokat. Végig a képernyőt nézem, ahogy a műhold lassan beáll és végre azt a területet pásztázza, amit látni akarok. A területet, ahol talán nyomára bukkanhatok Oliver-nek. A háttérből megint hallom a telefon zúgását, de nem érdekel. Csak nézem a monitort, ahogy a műhold egyre közelebbi és közelebbi képekre vált. Meg kell találnom őt, hogy amikor újra találkozom vele, a szemébe mondhassam újra: Szeretlek.

***************************************************

Bámulom a telefont, de még egy kis nyikkanást sem akar kiadni magából. Időnként felkapom a fejem, feszülten hallgatózom, hátha meghallom Chloe lépteit a lépcsőn. Percek telnek el így.
Hatalmas ürességet érzek magamban, olyan ürességet, amit még soha életemben nem éreztem. Valahogy vissza kell szorítanom ezt az ürességet, de egyelőre elképzelésem sincs, hogyan is lehetne. Csak bámulom a telefont és próbálok megoldást találni.
Hirtelen eszembe ötlik valami. Oda kell mennem, ahol érezhetem a jelenlétét.
Felpattanok a kanapéról, lerohanok a lépcsőn, bevágom magam a kocsiba, hogy aztán az összes létező közlekedési szabály felét megszegve oda menjek, ahol újra érezhetem őt. Hogy újra érezhessem a biztonságot és a reményt….Hogy újra érezhetem, hogy otthon vagyok.
A Kent Farmra….

****************************************************

Békében zuhanok a halálba. Abban a tudatban, hogy a tőlem telhető legtöbbet megtettem a jó szolgálatában rövid életem során. Hogy amiket tettem, megmarad mindenki emlékezetében…
Hirtelen azonban elönt egy érzés. Egy emberi érzés. Egy olyan érzés, amire azt hittem, sosem leszek képes: az önzés.
Az önzés az élni akarásra. Láttam a jövőm és nem lehet csak így vége. Ilyen egyszerűen. Nem!
Érzem, ahogy elkezd dolgozni bennem egy új erő, minden erőmmel igyekszem megkapaszkodni ebben az új érzésben, hozzáláncolom magam, hogy véletlenül még csak egy pillanatra se veszítsem el. Érzem, ahogy az élni akarás szenvedélye elborít. Ahogy apám is mondta, ez bennem a legerősebb.
Tudom, hogy mit kell tennem. Tudom, hogy mit kell tennem, hogy tovább éljek, hogy megakadályozzam mindazt, ami az emberiséget a jövőben fenyegetheti. Tudom, hogy mit kell tennem, hogy beteljesüljön az a jövő, amit álmomban láttam. Hogy újra vele lehessek és a gyűrű az ujján ne csak álom legyen.
Zuhanok és közben érzem, ahogy az eső az arcomba csap, ahogy a szél zúg a fülemben. Minden érzékszervem kiélesedik. Megszáll a teljes nyugalom. Kitapogatom a sebem, benne a kéken fénylő tőrrel. Megragadom a nyelét és felkészülök a szörnyű fájdalomra. De nem érdekel. Megragadom a tőrt és üvöltve kirántom a sebből. Őrülten fáj. De az élni akarásom erősebb.
Maradék erőmmel a lehető legmesszebb hajítom a tőrt. Mindegy hova, csak minél messzebb tőlem. Ekkor belém nyíllal a kérdés: hogy nyerem vissza az erőm a nap gyógyító sugara nélkül? Szükségem van rá, hogy begyógyuljon a seb és túléljem a zuhanást.
Elönt a kétségbeesés: akkor tényleg emberként halok meg?

***************************************************

Hatalmas porfelhőt hagyva fékezek le a ház előtt. Kizuhanok a kocsiból. Amikor bevágom az ajtót, véletelenül odacsukom a sálam. Letépem a nyakamból és otthagyom. Feltépem a kertkapu ajtaját, rohanok az ajtóhoz. Szerencsére nyitva van, mint mindig. Berontok a házba, és a nevét kiabálom a sötét házban. Semmi válasz.
Már éppen lerogyok egy székre, amikor eszembe jut: a pajta. Rohanok a pajta felé, fel a lépcsőn, hátha megpillantom ismerős alakját, amint ott áll a nyitott ablaknál és merengve nézi a csillagokat.
De nem áll ott. Nincs sehol.
Szomorúan visszamegyek a házba és leülök a kanapéra. És csak bámulom az ajtót, várva, hogy kinyíljon és belépjen rajta ő.

****************************************************

Hirtelen valami elvakít. Az éles fény bántja a szemem. Rao Könyve ismét aktiválódott? Eljött az idő, hogy engem is elküldjön a kryptoniak új otthonába?
Nem, ez valami más. Érzem a húzódást a sebben. Valami történik. Odanyúlok a sebhez, érzem, hogy eltűnt. Kinyitom a szemem.
A vakító fény nem a Könyv volt, hanem a nap. Az égen lángoló korong, amely az erőmet adja. És ami most az életet jelenti számomra.
Érzem, hogy visszatér belém az élet és még valami más is. Valami erős elszántság. Valami hihetetlen erő. Mintha lassulnék. De ez hogy lehetséges? Megbolondult volna a gravitáció? A szél már nem süvített olyan erősen a fülembe és mintha lebegnék.
Körülnézek és minden mozdulatlan. Tényleg lebegek. Próbálok megmozdulni. Mintha valami ismeretlen erő mozgatna. Megfordulok a tengelyem körül és csupán néhány méter választ el az utcaszinttől.
Próbálom magam előrébb lökni, hogy elérjem a földet, de ehelyett kiegyenesedem és állva lebegek. Újra megpróbálom. Feljebb emelkedem. Méterekkel. Kinyújtom a karjaimat oldalra, próbálok egyensúlyozni, attól félek, lezuhanok. De még mindig érzem magamban ezt a hihetetlen új erőt, ezt a szabadságot. Felnézek az égre, látom, ahogy a felhők felveszik azt a különös színt, amit csak napkeltekor lehet látni. Lehunyom a szemem és arra gondolok, szeretném újra érezni a szél simogatását az arcomon, az üvöltését a fülemben.
Hirtelen érzem, ahogy eláraszt ez az elképzelt érzés. Érzem a szelet. Érzem a nap melegét. Kinyitom a szemem és már azt látom, hogy az épületek felett járok. Egyre feljebb emelkedek, a házak egyre zsugorodnak. Csodálattal tölt el, hogy nem félek a magasságtól. Az öröm majd szétvet belülről. Újra felemelem a fejem, kinyújtom a karom és repülök.
Repülök és érzem a szabadságot.

Ez valami fantasztikus lett! *-*
Várom a folytatást!

Hú Eddy! Ez nagyon szuper! Remélem látod te is a jövőt!

Ötletnek jó, de valahogy mostanában nem vagyok annyira vicces kedvemben, így inkább a drámaibb oldalra próbáltam koncentrálni.